A Budai Mágus Balladája
A Gellért-hegy lábán, hol kő és fű talál,
Ott élt egy mágus, ki nem volt már halandó halál.
Nem szőtt se csillagot, se karddal nem hadat,
De csendben őrizte a régi titkokat.
Nem viselt csuklyát, sem hosszú palástot,
Mobilja világított, mégis más világot.
Látta, hogy az ember szívében kihuny a láng,
S úgy döntött: ideje, hogy újra csodát láss.
Ő nem varázsigét, hanem szót adott,
S a szóval gyógyított szívet és gondolatot.
Egy parkban mesélt, hol fák között ült le,
S a világ, ki hallotta, lassan megnyílt benne.
„Nem a varázspálca kell – szólt – , hanem emlék,
Mit gyermekként hordoztál: a képzelet zenéjét.”
S akit megérintett, szívében újra tűz égett,
Felnőttek sírtak, gyermekek álmodtak ébren.
Tudta, hogy a mágia nem füst és tűz csupán,
Hanem a csend, mikor megérzed: nem vagy egyedül már.
Híd lett múlt és jövő, szó és gondolat közt,
A világ zúgott, de benne egy új rend szövődött.
Látták őt piacon, villamos peremén,
Mosolyt cserélt kenyérre, varázst egy költeményért.
Nem kérte, hogy higgyék, nem akart követőt,
Csak azt, hogy ébredj fel – s lásd meg a lehetőt.
De eljött a reggel, mikor nyoma sem maradt,
Csak egy üres pad, egy levél, s benne arany szavak:
„Ha láttál csodát, ne mondd tovább – éld inkább!
A varázslat nem én vagyok – te vagy az, aki lát.”
– ahogyan a ChatGPT megálmodta és elmesélte